Tisztelt Egybegyűltek!
A Nagykunság, az Alföld Tiszán túli régiójának gazdag népművészeti örökségének megőrzésén immár 20 éve fáradozik S. Kovács Ilona vezetésével a Nagykunsági Népművészek Egyesülete. Értékmentő tevékenységük a tudományos kutatástól, feldolgozástól a tárgyalkotó népi kézműves tudás megőrzéséig és megújításig, továbbadásáig terjed.
Az értékmentő tevékenység méltó folytatása a nagy néprajzkutató elődöknek, akik közül kiemelkedik Györffy István. Ő volt az, aki a 20. század elején érzékelte, hogy az alföldi népi kultúra kutatása és megmentése mennyire elmaradt a többi magyarországi régióhoz képest. Az első nagy néprajzi gyűjtések, így például az 1873-as bécsi világkiállítás, vagy az 1896-os Ezredéves kiállítás gyűjtői, Rómer Flóris, Xántus János vagy Jankó János nem tartotta olyan érdekes terültnek, mert a perifériákhoz képest annak a korszaknak a felfogása szerint archaikus, régies néprajzi jelenségeket már nem találtak.
A Néprajzi Múzeum és Györffy István 1909-ben határozta el, hogy a Tiszántúlra, a Nagykunságot is beleértve indít feltáró, gyűjtó utakat. Györffy ekként jellemezte a számára természetesen ismerős Nagykunság néprajzi sajátosságai:
„Első utam a Nagykunságba vezetett. A nagykun városok: Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Kunmadaras, Kunhegyes, Kunszentmárton éppúgy levetkőzték régi, az etnográfus szemében érdekes néprajzi jellegüket, mint a többi alföldi magyar város. A múlt század második felében megindult belvízszabályozások s az ezt követő legelőelosztások az egykori nagy jószágtenyésztésnek véget vetettek s a ma már csaknem kizárólagosan földműveléssel élő nép régi életmódjával vonatkozásban levő minden tárgyától megvált. Földjét modern gazdasági gépekkel műveli, fagerendelyes ekével már alig szánt valaki, holott ez az eke Erdélyben még nem sok kárt tett a faekékben.
Viseletük is — nem számítva a téli viselet egy-két jellegzetes darabját — teljesen modern. Művészi hajlamuk semmiféle saját készítette tárgyukon nem nyilvánul meg, a népművészet itt teljesen a kismesteremberek kezébe van letéve, pedig hogy megvolt, azt mutatják azok a 100-150 éves szőrhímzések, miket sikerült még felkutatnom. A kismesteremberek sorsa is megváltozott, egy részük a kor modern kívánalmainak nem felelhetvén meg, végképen földműves lett, más részük, hogy a gyáriparral némileg felvehessék a versenyt, olcsó és silány dolgokat termelnek. Így tűnt el a nyerges, gombkötő, szűrszabó mesterség, s a szűcsmesterség is csak Kisújszálláson és Mezőtúron tartja még valamennyire magát, aránylag még a fazekas mesterség maradt meg legjobban, bár ennek is újabban igen nagy konkurenciát csinál a zománcos vasedény. Cserépedényt e vidéken ez idő szerint a fazekasok, cserepesek és korsósok készítenek, de az utóbbiak is, akik fekete mázatlan edényt állítanak elő, a közeljövőben végkép el fognak tűnni.”
Györffy István és munkatársai több gyűjtőutat is tettek, amiről a következőket jelentették: „A Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya a jelen év elején, 1909-ben már megindította a hazai néprajz pusztuló régi anyagának rendszeres felkutatását és összegyűjtését. Mivel a magyar ipari termelés az utóbbi évtizedekben a hagyományos magyar népviseleteket csaknem egészen kiszorította, az osztály tisztviselői több olyan országos vásáron megjelentek, amelyen egész vidékek téli viselete volt tanulmányozható és számos népipari emlék volt a néprajzi osztály számára megszerezhető. Ugyane vásárokon sikerült a népipari termelés utolsó forrásait is kinyomozni és e nyomon elindulva, még számos más értékes régi terméket és czéh emléket megmenteni.
Bátky Zsigmond és a még friss gyakornok Györffy István a debreceni, békési, gyulai vásárokat látogatták meg. Az itt talált nyomokon tovább kutatva keresték fel a hajdúböszörményi, karcagi, kunmadarasi és nagyszalontai iparosokat. Az utóbbi gyűjtőút célja elsősorban az volt, hogy „az alföldi szűrszabók és szűcsök ma már tűnőfélben lévő remekléseinek mentse meg néhány példányát.”
Györffy István és Bátky Zsigmond ezen az úton Debrecen és Hajdúböszörmény után, ahol a cifraszűrt leginkább szűrszabóktól vásároltak a Nagykunságban és Karcagra is eljutottak. Azonban Györffy elmondása szerint mivel Karcagon a „Nagykun Múzeum már jóformán mindent letarolt előttem s Kisújszálláson is a ref. főgimnasium dicséretes buzgalommal gyűjti a néprajzi tárgyakat s a kun ember ha már meg akar válni valamely tárgyától, inkább ide adja ingyen a helybeli múzeumnak, mivel nincs rászorulva az árára. Általában a nagykun ember zárkózott, nem szívesen látja az idegen kaputos embert a portáján, arra pedig egyáltalán nem hajlandó, hogy kamráját, padlását kinyissa előtte, mivel neki nincs eladó holmija”.
Györffy munkamódszere volt, hogy a vásárokon fedezték fel, találták meg azokat a kézműveseket, pl szűrszabókat, akiket aztán felkerestek a műhelyükben is és kész új tárgyakat rendeltek tőlük. Így Karcagon a divatból kiment pávatoll szironyos szűrszíjat rendeltek Debreceni Sándor karcagi szíjgyártótól. De a karcagi múzeum gyűjteményét is jól ismerte Györffy, ahol egy 1885-ös készítésű cifraszűrt annyira fontosnak tartott, hogy megkereste készítőjét, Nagy József szűrszabót, aki immár Kunmadarasan élt és megrendelte a tárgy másolatát 1909-ben. Ezeket a tárgyak jelenleg is megtalálhatóak a Néprajzi Múzeumban.
Györffy István egy másik tárgycsoportot is elsőként gyűjtött, még pedig az alföldi fazekasok termékeit. Az alföldi fazekasok és termékeik nem érdekelték a korabeli kerámiakutatást, mert az erősen művészettörténeti megközelítésükben az ónmázas, habán, későhabán tárgyak voltak az érdekesek. A céhekbe gyakran nem tömörülő és közvetlen környéket sok ezer edénnyel ellátó fazekasközpontokba Györffy István ment el először, és hozta létre az első alföldi cserépedény kollekcióját a Néprajzi Múzeumnak.
A 1909-as gyűjtőútján eljutott Mezőtúrra, Tiszafüredre és érzékelte a változást. Erről így írt: „Mezőtúr az alföldi cserépedények szülőhazája még ma is, de a hetvenes években még több száz fazekasmester dolgozott itten. Nemcsak mázos cifra edényei híresek, hanem mázatlan fekete kőedényei is. Mivel azonban ma a fazekasok itt is azt vallják, hogy „az idő pénz”, a leggyorsabb módszerrel állítják elő a cifra edényt. Mintegy 15 évvel ezelőtt Badar Balázs fazekasmester behozta az ecsettel való festést, ami rendkívül szapora munka s ma már a régi hosszadalmas szalmaszállal való festést végképen kiszorította. A festék keverésében is sokféle újítást hoztak be, úgyhogy a mai túri edény legfeljebb csak az alakját őrizte meg a réginek, de a régi formagazdagság is megszűnt.
Gyűjtöttem egy sorozat gyertyamártogató edényt, melyek a múlt század elejéről valók, fő fészkük Mezőtúr, Nádudvar, Tiszafüred volt; továbbá 30-45 literes gabonáskantákat és egy sorozat fekete mázatlan kőedényt, melyek készítésmódja a fojtott füstben való égetés és kaviccsal való fényezés is lassan feledésbe megy. Mintegy 30 drb magyaros díszítésű tréfás versekkel ellátott butellát, egy sorozat kulacsot és pereckulacsot, ez utóbbit ezidáig az Alföldről nem ismertük, továbbá egy sorozat díszes cserép bödönt. Külön említem meg a ,,miská”-nak v. ,,mihók”-nak nevezett csákós, zsinóros dolmányú a múlt század első felének verbungos huszárját ábrázoló díszes lakodalmi boroskancsókat, melyekből mintegy 10 darabot gyűjtöttem.”
Ha ezekről a korai és a Nagykunságot érintő gyűjtésekről még többet szeretnének megtudni, ajánlom figyelmükbe két munkatársam, Vida Gabriella és Lackner Mónika Alföld – Györffy István nyomában című előadását, amely a Néprajzi Múzeum YouTube csatornáján (Etnotube) megnézhető, és ahol a Györffy István által a Tiszántúlon gyűjtött tárgyak fényképei is láthatóak.
Györffy István a tárgyi örökség megmentésén túl a szűrök, cifraszűrök használatának, készítésének történetét, teljes feldolgozását is megvalósította közel 20 évvel az első gyűjtéseket követően, amelyet a Cifraszűrről írt monográfiájában foglalta össze 1930-ban.
Annak az értékmentő tevékenységnek a fontosságát, amit Györffy István végzett, jó bizonyítéka, hogy amennyire a szűr, cifraszűr öröksége teljesen feldolgozott, amnyira a szűcsmesterségé hasonló kutatói ambíció nélkül nem valósult meg.
Györffy István szerepét, komoran így összegzi könyve bevezetőjében:
„Most hogy könyvemet útnak indítom, úgy érzem, mintha temetőben a sír szélén állnék, melybe nemsokára beletemetkezik egy nagymúltú magyar iparág. Szanaszéllyel jeltelen sírokban névtelen iparművész-szűrszabók nyugszanak. De nem múlnak el nyom nélkül. Az általuk teremett magyar ornamentika emléküket mindaddig megőrzi míg magyar él ezen a földön. Könyvem nem csak síremlékük, hanem összekötő kapocs is a múlt és a jövő között.”
Györffy István meglepődne és különösen büszke lenne a Nagykunsági Népművészek Egyesülete hagyományos tárgyi örökség sokoldalú megőrzését, átmentesét végző áldozatos tevekénységére. Például a kunkapukra vagy a kunhímzésre Györffy is csak röviden tért ki írásaiban, de S. Kovács Ilonának és az egyesület tagjainak köszönhető, hogy ennek a kézműves örökségnek számtalan területe nem megy a feledésbe, sőt megújul, él, a mindennapi élet része. Sőt az egyesület tagjainak hagyományos tárgyalkotó tevékenysége, a készítésmódók, ornamentika megőrzése, és annak mai használatra alakítása rácáfol Györffy István szavaira. Hiszen nem csak a múzeumi holt tárgyakon, könyvekben marad meg a Nagykunság hagyományos tárgyi öröksége, hanem az egyesület faragóinak, fazekasainak, hímzőinek, bőrműveseinek köszönhetően napjainkban és az egyesület aktivitását látva még hosszú ideig élő marad ez az örökség.
Gratulálok hagyományőrző tevekénységükhöz! A kiállítást ezennel megnyitom!
Elhangzott 2023. május 18-án, a Nagykunsági Népművészek Egyesülete 20 esztendő a nagykunsági népművészet szolgálatában című kiállításának megnyitóján, a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumban.
Meghívó: Meghivo_20esztendo_internetre.cdr (kunszovetseg.hu)
