Az asztalomnál ketten, két nyalka uracs ült,
mindkettő álmodott, mindkettő menekült,
mert szép volt az élet és fájt is eleget,
és nem is élt az még, aki nem szenvedett.
Ők ketten – alkotók, az maga szenvedés,
mindenről álmodunk, de semmit fog a kéz,
a boldogsággal együtt motoz a félelem:
az egyik nyugtalanság, a másik kényelem.
Az egyik úr egy vékony, száraz lobogó,
semmit nem engedő, de nagy álmodozó,
a másik egy kedélyes, vidám szenvedő,
saját maga meséin nagyot tüsszentgető.
Ez szépeket mesélt és tüsszentett vígan,
a másik meg csak égett vadul és naivan,
s ha hallgatása éppen álmot ringatott,
felhörpintett hamar egy adag csillagot.
Mosolygott az egyik, a másik nevetett,
míg égre szálltak már a szívből a szeszek,
a bár s az éjszaka – minden átalakult,
jövővé vált az éj és jelenné a múlt.
Akkor a vad sovány elbúcsúzott: elég!
Semmit ér az álmunk? Nem adjuk semmiért!
Ha nem megyünk fölé, hát nem megyünk alá!
S erre a kedélyes nem is prüsszente rá.
