Hogy Kak mivégre kapta szép nevét –
nem tudhatom.
Mit gondolok – inkább nem mondanám ki.
De úgy történt, mint egykor három nagyság,
találkozánk a Hernád Kakján,
s mint Petőfi Tompa’ s Kerényivel
versenybe verselte a tájat,
mi Kak negéd pompáját lesve,
hol Nóri vasvirágot plántál,
s Tibor könyvekhez verseket kovácsol,
szóval: kies partján Hernádnak s Kaknak,
azaz a Kak partján a kies Hernád romladékán,
mint egykor három víg magyar poéta,
itten versenyre keltünk szintugyan.
Hogy hány versíró püfölte a gépet,
hánynak bökte szemét a monitor,
s hányan hányták kazalba mind a szót,
mit Hernádnak kies Kakja sugallt:
most még, mikor magam is hajigálom
egymás alá a betűket és szókat:
az még titok.
De Borsodban úgy esett a paprikára bors,
hogy Nóri vasvirágot ápolt éppen,
s Tibor ecsettel, mert így kegyesebb
(nem karddal) vívta meg a vásznat.
Hogy a-célból vagy másért,
maradjon rejtve.
Kies lankáin Kaknak,
hol par excellence laknak,
toborzának poétát, piktort, Múzsát,
hogy lennénk, mint a hármak egykor,
társak versben, versenyben, Kakban,
költőileg felkent alakban,
egyben s másban is
együtt. Hogy áldassék, ki ide gyütt,
s ki verset, képet papírra kent,
vagy csak úgy rá a kéken villogó
monitorra –
egyszóval: Vassban, versben,
Hernádban, Kakban, kertben
lennénk együtt derűs napon,
kollegiális alapon.
Én így Vassok! Szól házigazdánk,
s majd letesz elénk egy lapot.
Jelenléti! Szól hetyke mód,
s mi ráfirkantjuk neki a valót:
ki-ki nevét, címét, etcetera.
Hogy bételjen a nap s a korona.
