Egy barátság újrateremtése
tizenhárom fűből készül a főzet
legyen elég ennyi, elhagyatott
erdei lak az én otthonom, kertjéből
szedem hajnalhasadáskor,
idd csak meg, én addig elmesélem,
hogyan eshet meg ilyesmi:
a hernádmenti Kakon kétszáz évente
újjáélednek a holt költők, vidám pávák
és gólyamadarak hátán röpülnek, ereikben
a vér szabadversként áramlik, s ha testük
szertefoszlik is, miképp legelésző bárány
az égen, hangjuk örök és tiszta marad,
hintón, lóháton, bogárhátú szekéren,
csak menekülni Pestről, a Harangod
hullámvetései közé, így mondta Petőfi,
hát nem emlékszel, milyen ciklust formáltatok
az erdő csendjéből, itt, ahol hegyekbe olvad
az Alföld, a költők lelke szabadon bolyonghat,
árnyas puszták, sűrű nádasok felett, a magyar
szó két apostola összekapaszkodik újra, mint
két jóbarát, és nem lesz kenyértörés, nem
lesznek elégetett levelek, s Petőfi sem tagadja
meg tőled a békejobbot, e két egyívású,
sebezhető, gőgös lélek együtt andalog Eperjes,
Beje, Pest útján a létbizalom felé, mert most,
a jelen misztikus hajlékában, nem is olyan távol
Hernádkaktól, valami vörös asszony,
írástudó vagy boszorka, teafüvet forral,
és megkísérli újraírni a múltat,
újjászülni megszakadt barátságotokat,
tizenhárom fűből készül a főzet,
legyen elég ennyi, elhagyatott
erdei lak az én otthonom, kertjéből
szedem hajnalhasadáskor,
idd csak meg, én addig tovább mesélem,
hogyan eshet meg ilyesmi:
most fordulj el, ízekre kell szednem
ezernyolcszáznegyvenet, lássuk csak,
mit tartsak meg belőle: Kakon, a
lugas alatt fonják a szerelmet
a kis Fáni szép, fehér kezei, gitárt fognak és
Tompához simulnak, Árpád-korabeli igricek
sem énekelhettek volna szebben az első
szerelemről, ez szép, ezt megtartjuk,
kell ide egy vadászjelenet is, Mihály
a harangodi fennsíkon Máthé János
káplánnal fácánra vadászik, szépül az
íve a tizenkilencedik század derekának,
és most jöjjön Petőfi, negyvennyolcat
írunk, megáll, igen, így lesz, Eperjesre
menet megáll Kakon a lánglelkű Petőfi,
mert nagy, sűrű sértettségén átszűrődik
mégis barátságotok ereje, már nem kéri,
hogy szakíts meg minden kapcsolatot
Szemerével, a te szemeddel látja azt,
amit te az övével,
békétekből áttetsző, szitakötőszárny-
metaforák születnek, békepipa füstje
olvad a felhőbe, Petőfi és Tompa már
mindörökké barátok, lelkük, mint
házi oltárt a lobogó gyertya lángja,
megvilágítja a Napot
Egy fiktív látogatás emléke
alszik még a hernádparti falu,
enyhe szellő fut át a tavaszon,
Petőfi most leszáll a szekérről,
ő mindezidáig nem járt még itt, Kakon,
még pacsirta sem szól fönn a kék magasba,
dalával a napot nincs, aki kicsalja,
csak egy kéksapkás pinty tipeg a tócsába,
úgy lépeget, mint egy kényeskedő lányka,
pocsolyában a pinty, hogy megmosakodott,
tanítani megy pár fiatal dalnokot,
esőhangot oktat, szép kereplő strófát,
kispintyek hallgatják prédikációját,
Petőfi szemléli a Hernád világát,
pintyet és pacsirtát, megannyi madárkát,
bizony itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
ekképp révedezik, amint barátját meglátja,
erdő menti falu templomát pásztázza,
így bukkan fel Mihály, karján a palástja,
egyre közelebb már légies alakja,
de hová siet így, kondul Kak harangja?
két nappal előbb jött, mint ahogy megírta,
nem veheti zokon, ha Miska nem várja,
mily érintetlen itt a természet világa,
mereng Petőfi egy gólyamadárt látva,
Tompa Mihály se a szószékre igyekszik,
a kis Francziskára hinti most igéit,
szavait, imáit neki válogatja,
legkedvesebbekből gyöngykoszorút fonva,
írta levelében drága, jó barátja,
hogy megtetszett neki a birtokos lánya,
Petőfi addig is betér a kocsmába,
boldogítsa Miskát a szép Francziskája,
hosszú út pora így nem akad torkára,
jókedvében rá is kezd egy víg nótára:
tekintsen rám, kocsmárosné violám!
fölmelegszem kökényszeme sugarán,
áldott teste-lelke, hogy felmelegedett,
fejébe lejegyzett néhány sor szöveget,
oly eleven benne Hernádkak világa,
mint Tompa Mihály volt, s az ő Francziskája
