Téged mindenki elhagyott

           – „Téged mindenki elhagyott, csak én tartottam ki” – arcod ilyenkor márványszín, alján két él fut egymás felé rézsút, szemed megnő, árnyék kúszik ki belőle, s szétterül
          – „Vannak barátaim, volt lánybúcsúm” – szavaid, mint gumilabdák keményen pattannak az albérlet felpúposodott padlóján, s mert léteznek, elhajolni előlük nem szabad
          Talán félek, hogy minden egyes szó, amit mondhatnék, egy lépés lenne hátra, pedig annyi hely van csak, hogy még táncolni is a tanszék könyvtárába lógtunk be, munka után, harminckét fokban
          Tudod, mi történt áprilisban, mégis kimondtad, hisz nem téged árultak el, te megteheted, hogy a fájdalmat könny formában ezer felé kirázva magadból, puha, forró gombolyagként a paplan alá bújva elalszol, én nem tehettem, s egy furcsa fekete lény üldögél azóta a vállamon, még egy nap sem maradt el, hogy ne súgja a fülembe, hogy… és azt hittem, tudtad ezt, de senki sem tudja
          – „Egyedül fogsz maradni így” – nagyon rég úgy maradtam, mondhatnám, s mikor egymástól messze sodródott gondolataim gyűjtöm hajnalonta össze, néha harag fog el, kicsorbult ollók és visszavarrandó gombok haragja, mindig egyedül vagyok, mondhatnám, kétségbeesve, hogy Isten másfelé figyel, és várva, hogy mégis ő kérjen, mert szüksége van rám

          Lehullott agancs vagyok, amit, ha váratlanul megpillant a szarvasa, félrefordítja ívelt fejét