285 Megtekintés 5 Perc

Téged mindenki elhagyott

           – „Téged mindenki elhagyott, csak én tartottam ki” – arcod ilyenkor márványszín, alján két él fut egymás felé rézsút, szemed megnő, árnyék kúszik ki belőle, s szétterül
          – „Vannak barátaim, volt lánybúcsúm” – szavaid, mint gumilabdák keményen pattannak az albérlet felpúposodott padlóján, s mert léteznek, elhajolni előlük nem szabad
          Talán félek, hogy minden egyes szó, amit mondhatnék, egy lépés lenne hátra, pedig annyi hely van csak, hogy még táncolni is a tanszék könyvtárába lógtunk be, munka után, harminckét fokban
          Tudod, mi történt áprilisban, mégis kimondtad, hisz nem téged árultak el, te megteheted, hogy a fájdalmat könny formában ezer felé kirázva magadból, puha, forró gombolyagként a paplan alá bújva elalszol, én nem tehettem, s egy furcsa fekete lény üldögél azóta a vállamon, még egy nap sem maradt el, hogy ne súgja a fülembe, hogy… és azt hittem, tudtad ezt, de senki sem tudja
          – „Egyedül fogsz maradni így” – nagyon rég úgy maradtam, mondhatnám, s mikor egymástól messze sodródott gondolataim gyűjtöm hajnalonta össze, néha harag fog el, kicsorbult ollók és visszavarrandó gombok haragja, mindig egyedül vagyok, mondhatnám, kétségbeesve, hogy Isten másfelé figyel, és várva, hogy mégis ő kérjen, mert szüksége van rám

          Lehullott agancs vagyok, amit, ha váratlanul megpillant a szarvasa, félrefordítja ívelt fejét

Tenyeremben tenyered

Az ablak előtt minden este
egy varjú billegve átrepül,
szemből a fény éjjel kettőig
hunyorog rá az ágyra,
ahol mellettem fekszel.
“Te is korán kelsz reggel,
vagy átmenjek a másik szobába?”
A varjú az ablaknál tétovázik,
szobába sunnyog károgása,
megmarkolom a tenyered,
minden ujjperced íze
gyönyörű s ez a gyönyörűség
nap-nap után eszembe jut,
ha szünetet tartok a futásban
saját koponyám körül,
megmarkolom a tenyered,
együttlét illata s a bizonyosság
mámorító színlelése:
szép lenne egyszer belépni.
Minden, ami lehetnék,megriaszt
vagy feloldhatatlanul untat téged,
pedig épp úgy szereted magad
mint én magamat, ám ha kívülről
kopogunk, senki sem nyit ajtót.
Talán, ha belülről tennénk kifelé?
Mint a versírás, olyan vagy:
lépcsőidre le- és felhágni
bonthatatlan, súlyos varázs.
A varjú rajtam kuncog, mikor újra
megmarkolom a tenyered,
ujjaim ujjaid köré görbítve:
egyszerű indulat, egyszerű
és könnyű beletörődés
értelme és célja semmi,
és mégis a legtöbb.
Megmarkolom a tenyered,
szeretném erősen megszorítani,
kifacsarni, csorogva látni véred,
végül csak megcirógatom,
ellágyulva s nem akarva többet,
cirógatom mindig és örökké.

Balizs Dániel 1986-ban született. Hosszú ideig élt Szegeden, most már tíz éve Budapesten. Tanít, kutat és utazik, közben verset is ír. Publikált már a Nyugat Plusz-ban, a Szófán, a Napút-on, az Opus-ban. A Litera-Túra művészeti magazin szerkesztője.