„Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.
(…)
S búgó vadgalamb és fütyölő rigófaj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…
Önmagáról tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.”
(Petőfi Sándor: Az erdei lak)
„Jő legelve és megáll az őzfi
Szélinél az ó farkasveremnek,
Hol kökény barnúl a törpe bokron,
S csipkefán piros bogyók teremnek.”
(Tompa Mihály: Az erdei lak)
„A tavasznak még csak első híre jött,
S a vityilló népe már kiköltözött, –
Síró gyermekestűl künn lesz alkonyig.
Zugban a komondor mélyen aluszik.”
(Kerényi Frigyes: Az erdei lak)
Zugban a komondor mélyen aluszik,
édes a szabadság tiszta levegője.
Jő legelve és megáll az őzfi,
visszabámul folyton és ritkán előre.
Nem tudják, hogy ez csak egy költői verseny,
három költő szava van itt elkeverten,
keveri az idő, szétszedi az élet,
nem támadnak mindig izzó szenvedélyek.
A versírás úgyis inkább csak színjátszás,
simogasd az őzet, a komondorbundát.
Persze nem teheted, ez csak a képzelet,
játékos versenyből kivett idézetek.
Mégis ez az élet, a szavak élete,-
vagy szavak halála a tél vége fele.
Mint a szív az első szerelemnek titkát,
örökre megőriz minket a menyország,
persze csak akkor, ha egyszer már leírták
lényegünket versben, ha átlényegültünk,
kutyából macska lett, a felhőkből birkák –
így változik minden, megy tönkre a földünk.
Hernádkakra érve röhögtek a költők,
vihogásuk végig vert pár emberöltőt,
Tompa és Kerényi, Petőfi, a Sándor?
Megváltozik minden, de nem önmagától,
itt ma házak vannak, de sohase volt erdő,
erdőtlen folyópart, nevezzük el Kak-nak!
Ne csak nevet adjunk, rögtön vers is legyen,
versben röhögésből épül a félelem,
a félelem kis ház, de nem lakja senki,
senki nélkül élni a közönyt jelenti,
vagy ha versbe írod, úgy jobb is a helyzet,
egy rigó az ágról dühösen felelget
arra, miről hallgatsz, már szó se akad rá.
Mint ki verset olvas, változz önmagaddá!
