Tompának Hernádkára, Petőfinek Hernádlakra kézbesítik
ugyanazon a napon a sehívóparancsot.
Az egyik legenda szerint ugyan a nap lemegy már,
mire a postássenő a sehívással a Borfalóhoz odaér,
viharlámpával vizsgálja Erdei lak–
címeiket igazoló plasztikjait, mert úgy rémlik neki,
azokra egyforma adatok vésettek. Vásottak kérdik: Nem téved?
Nem. Az elírók hülyék, parancsra. Az ellírók másképpen.
Akkor még vésnek a plasztikra, nem nyomnak dombor.
Sőt, akkor plasztik sincs még.
Sőt, vésmadárnak se címzik a kakukkot.
Ja, és hát sehívóparancs is csak a mesében.
Mihály, a tábordali lelkész és Sándor, a petőfirkász
nem köt szorosan ebet a falóhoz,
olvashatatlan, körömmel képzett petőfirkantások
kanyarulnak a postássenő hordózható képernyőjére.
A másik legendában ezek a rémelekes alakok szomszédok,
Kakonakatonán, a Kerényi Frigyes utcában
kapják kézhez a küldeményt,
merthogy se Hernádka, se Hernádlak nem létezik,
se Kerényi, máskülönben utcát hogy is neveznének róla.
Ismerik őket helyben az örökhagyók,
mint a rossz pénzt, ami nem vész el, csak átakakul.
Ám a parancs Kakonakatonán nem tudni,
hogy szőrén-e, vagy szálán inkább,
de menten az átvétel után eltűnik, a nép szerint Sándor a főtéren
hirtelen keletkező ködben tépi össze,
s ereszti szélnek, szertének, szanának darabjait,
Mihály a petőfirkász leveleivel együtt a Vidám Pávában,
a róla elnevezett Kultúrkert és Alkotóház
Tompa-emlékszobrának tövében lobbantja lángra,
amikor a tűzifa- és szőrszálhasogató Páva-gondnok
horkolásával a nagyvadmadaraktól épp nem őrzi a rozsdálló vidéket.
A Borfaló vendégei mindkét legendában egyszerre nyögnek fel,
hogy ha menni kell, hát menni kell,
a főnök azt üzente, elfagyott a virágrege,
el a mentje, el a jöttje, el a maradása,
ijedtében mindenki három percen belül elfogyaszt
még egy gyászmestert,
fél pint kakonakatonai fűszereshez tized pint Hernád-vizet
a Franciska-kanyarulat legsekélyebb részéről.
A legcsekélyebb habozás nélkül
ezúttal nem a tábordali fizet, ezt most a petőfirkász koltójára.
Ritka esemény, fel is jegyzik, élménybe sorommal.
A pint parancsra nyomva azonnal ki is jön a benyomat.
A tintasugaras naplemente au-
gusztussal nyújtózik az árokba hányt, felesleges költői savakon.
Én és a kisfröcsém, fütyülünk a nőkre az idén,
a teljes csapat kántálja a Borfaló alakulófélben lévő új himnuszát,
munkacíme: Az Oldalbordal dicsérete, A hernádlaki Franciskának,
és a hernádkai Amáliának vagy Emiliának,
a végét még csak most költik az utóbbi menszesztestvérek,
éppen megjött nekik
az eszük arra, hogy pár gyászmesterlé-hűtőt már röhögés nélkül
legyenek képesek hallgatni végig, akik pihenésképpen olvasnak fel
Kossuth sevégesehossza, legújabb köszöntő íméljéből,
s párat még, melyet a sehívóparancsok örömére
a hálós utókor küld azonnal a közeljövőből.
Semmihályi Csokonai betompan, s örömében, hogy meglátja a két,
a gyászmesterektől már egymás iránti haragjukat
elfeledő, ölelkező férfit,
akik egyetlen Kun Marcellává válnak az ölelésben, felkiált:
hú, de jó csikóbőr ez a kullancsnő! Kak tyibjá závút?
Vállvetve hárman a Nyársalgó hetilapba megírják
az Oldalbordal mellékdalát, Hadytudósítók gyöngyseme címmel,
Arany szerkesztő legnagyobb örömére.
A nép aztán a Nyársalgóra nagy számmal előfizet,
miután Arany suttógópropagandázókat bérel annak terjesztésére,
hogy a jövőben el fognak szaporodni a hasonló műremekek.
Bevezetik a pengőfrász fogalmát,
Vörösmarty a gyászmesterektől átitatva,
kullancsnővel az ölében írja át a Csomóbor és Peenemündét.
Kéziratával a Vidám Pávát megajándékozza, így Kakonakatona rögvest
a harmadik irodalom legnagyobb központja lészen.
A Nyársalgó bőrbe kötött példányai mellett
a Borfaló cégtáblája is a vitrinbe kerül.
A gyászmesterek hatása alatt képzett későavantgárd költemény-kéziratok
takarják ugyan némileg féltében, némileg rosszában,
de mivel a jó bor mindent megtesz a cégér’,
a fűszerest ingyen kínálják a tárlatvezetéseket
csendben végigszenvedő látogatóknak,
hogy a felületes rendezést, a takarást
a kelleténél hangosabban ne rosszalja senki.
