Egy feltételezett vidéki móka:
mozdul képzeletünk konok vonója, s
tódítván eleven poéta-képet
húron játszi valót hitetve réved.
Költők versenye? Ó, igen. Kiváló,
alkalmas tere annyi kis falucska,
mint Hernádkak is épp. Az írni-vágyás
kísértéseiben se oly szegény hely
művész álmodozóit érthetően
környékezte meg itt a jós Apollón,
s nyilván szórakozott, amíg sugallta:
– Bírd versenyre a sok poéta kedvét, s
egy szó légyen irányadó a verseny
szálát nézve csupán! S e szó a “mintha”.
Éppúgy, mintha Eperjesen Kerényi,
a vendégszerető barát kívánna
táltos géniuszok fejébe látni, s
mint jó Tompa Mihály, avagy Petőfi
nyíltak volna Kakon, találkozáskor…
Eddig tart a beszély, a pályaművem
torzónak született szerény darabja.
Írtam volna tovább, de hát megálltam.
Az történt ugyanis, hogy – nézve tévém –
Hanváig vezetett egy hír adója,
hol szép ünnepe volt a májusunknak:
hullámzott ki a nép a búzaföldre,
megszentelni az új kalászt. S hatott rám.
Nem folyt már epigrammaféle versem
oly bőséggel, ahogy korábban, és mit
– bármily furcsa -, igen hamar feledtem.
Bánhatnám-e? Miért, ha egyszer Hanva
megszentelt mezején imás bokorban
láttam Tompa Mihály eklézsiáját!
