APOKRIF TÖRTÉNET,
mely megesett 1849. november 20-án,
ezen a napon találkozott Garay János
Tompa Mihállyal a Széchenyi lánchíd avatásán
Egybe forrasztották az ország kettészakított szívét,
kőcsipke és vastraverzek láncra fűzött arabeszkje –
nyújtott karral áll a híd Pest és Buda között,
Széchenyi álma merészen ível át a Duna fölött –
gondolja Garay János.
Haynau katonáit némán fürkészi,
a bámészkodók soraiban tekintete ismerős arcot,
barátot keres,
de nem lát senkit,
akihez odaléphetne.
Az aradi vértanúk emlékét őrző szíve riadtan dobban –
vajon hol van Széchenyi,
hova vitte sorsa?
Talán jobb, ha nem látja,
mily fekete lett a folyó tükre-sodra.
(Előző év nyarán – az utolsó elem beemelését tartó
csigasor vonólánca elszakadt, vitte magával a hidat,
Széchenyi is a vízbe esett, de sikerült kiúsznia.)
Vonulnak fegyelmezetten a katonák,
nincsenek lengedező, ünnepi zászlók,
magasztos avatást méltató beszédek.
Megpillantja a szekszárdi az álldogálók között
a poétát, Tompa Mihályt.
Elindul lassan feléje,
kezét nyújtja,
karját emeli meleg ölelésre –
(si) Deus pronobis, quis contra nos –
suttogja a költőtárs fülébe.
Mire Haynau és katonái
a híd budai lábához érnek,
gyászos dalra gyújtanak a felhők,
siratják a hazát, a népet.