Egyetlenegy Mihályom! Hozzád szól most e dal,
Midőn már engem elhagy végleg a diadal…
Az életem leéltem, írtam verset, sokat.
Láttam falut, tanyákat, s láttam városokat.
Szekszárd szelíd szívében voltam apró gyerek:
Szülőföldem! De rég volt. Forró könnyem pereg.
Pécs, Pest, Pozsony, ni csak, lám-lám, mind alliterál!
(Köszvény gyötör erősen. A tüdőm is zihál.)
Írni is alig látok: súlyos a szembajom.
Már nem tudom, hogy merre van Biharnagybajom…
Csak azt tudom, hogy egykor, midőn a Híd alap-
Kövét letették, sajnos nem volt rajtam kalap.
Szél fútt a vén Dunáról, szemembe víz csapott.
Legszívesebben hagytam volna csapot-papot,
(Mint írja majd Petőfi…), de mégse mentem el.
(Láttam, hogy a tömegben ő is ott vesztegel.)
Csak azt tudom, hogy egykor – emlékszel, hű barát?
Az ünnepélyen néztük némán egy hölgy farát.
Ki volt ő? Tudja Isten… Batthyány Emma tán?
(Megfordultunk, be sokszor, a fehérnép után!)
Rég volt, de rég. A Lánchíd azóta készen áll.
(Körülkerített engem immár a rút halál.)
Mihályom! Hogyha egyszer lehetnék ifju még,
S nem felhőzné be lelkem olyan sok szörnyüség:
Elmennénk Hernádkakba mulatni, két okos,
(Miként vidult a hősöm, Háry, az obsitos).
Ott jó nedűkre lelnénk, egy-két hordónyi bor
Meg sem kottyanna nékünk, mondhatna Vass Tibor
Amit akar, mert Kakban nem hagyja abba már
A vedelést egy szájas, egy viharvert huszár…
Isten veled, barátom. Végül Szekszárd helyett
A közsírkert ad nékem örökre nyughelyet.
A lelkem egy hatalmas üres, kongó hodály.
De tudom: jönni fog majd egyszer a jó Kodály,
És megzendül a művem, megzendül általa,
Hogy belerendül, ó, jaj, a szülőház fala.
És zengni fog keresztül falun és városon
Örökre híres hősöm, hű Háry Jánosom…
Isten veled, Mihályom, áldjon meg, óh, az ég!
Elég legyen belőlem. Immár legyen elég!
1853. november 1.
Tompa Mihály: Levél Garay Jánosnak
Jaj, barátom! Episztolád olvasom,
És rettentő nagy immár a bánatom.
Betegséged híre nagyon felkavar:
A lelkemben zúgva zúg egy zivatar…
El se hiszem, tested csupa fájdalom,
Én meg közös ifjúságunk fájlalom.
Kedvencünk volt a szekszárdi kadarka –
Nem is jöttünk ettől sose zavarba!
Közös volt a jókedvünk és a borunk,
Közös volt a kacajunk, a mámorunk.
Együtt voltunk alapkövet letenni…
Jó lenne most a Dunához lemenni,
Vagy legalább Szekszárd felé szaladni,
(Szeretnek a költők arra haladni…)
Ám te, János, most úgy tűnik, soha már
Nem mégy oda, bár a város hazavár.
Fel a fejjel, jó barátom, Jánosom!
Lelkemen pár gomolyfelhő átoson.
Most írt Tibor Hernádkakból levelet:
Nagyon vár már engem együtt teveled.
Nosza, János, szedd össze az erődet:
Látjuk vígan virgonckodni a nőket.
Látunk, óh, jaj, ringni néhány popsit ott,
S megkapjuk, mint Háry, majd az obsitot.
Föl hát, János, Hernádkakba, előre!
Kérlek, kapjál most egy kicsit erőre!
Ott lesznek majd Vass Tibor agarai:
Mind néz, mert jő kipirulva Garay!
Így lesz? Így! Meggyógyulsz, drága barátom!
Dicső híred átszáll sok-sok határon.
Én is veled vidulok és nevetek:
Háry János megőrzi a nevedet!
1853.november 3.