Úgy volt az egyik legismertebb lakója az álmos kisvárosnak, hogy senki nem tudott róla igazából semmit. Naponta kétszer járta végig a település utcáit, egyszer délelőtt, aztán kora este. Nem nézett a járókelők szemébe, a földet vizslatta. A járdát és az úttest szélét. Azt vallotta, hogy mindennek oka van, így az sem véletlen, ha valaki elveszít valamit. Mert hogy ezzel nincs vége, éppen ellenkezőleg, valami elkezdődik. A várakozás a tárgy részéről, hogy megtalálják. Hogy ő megtalálja.
Minden nap ivott egy kávét, ebéd előtt, a kedvenc helyén. „Kávéház az eltév t vándorhoz”, ez a felirat volt olvasható a bejárat felett. A három évvel ezelőtti nagy szélvihar szakította le a hiányzó betűket, amik azóta sem kerültek meg. Lehet, hogy régebben volt a vihar, talán négy vagy öt éve is lehetett, ezen a helyen nehéz bármihez viszonyítani az idő múlását. Mindig az ablak melletti asztalhoz ült le és figyelte a járókelőket. Rendszerint ekkortájt sétált el a kávézó előtt egy anyuka a kisfiával. A gyermeket Edwardnak hívták, leolvasta az üvegen keresztül a fiú mellényére hímzett nevet. Mivel jelnek vette, hogy a nevük egy része közös, mindig kedvesen rámosolygott a gyerekre.
A kávéház tulajdonosa először pótolni akarta a hiányzó betűket. Aztán ahogy telt az idő, már nem látta értelmét. Ed pedig, mert így hívták a talált tárgyak gyűjtőjét, ebben is üzenetet fedezett fel. Mármint abban, hogy pont a neve két betűjét fújta el a szélvihar. Arra gondolt, hogy ha egyszer eltűnne a városból, ahogy a nevének betűi, talán egy darabig őt is hiányolnák, aztán menne minden tovább úgy, ahogyan korábban.
Ha talált valamit, aminek jelentkezett a gazdája, soha nem kért jutalmat. A nyugdíját emlegette, hogy abból ő megél, ezt a keresgélést meg nem a pénzért csinálja, hanem mert szereti. Fizetséget akkor fogadott el, amikor konkrét munkára hívták. Nem volt messze a tengerpart, így időnként leutazott odáig, ha egy-egy vagyonosabb strandoló elvesztett egy ékszert vagy valami hasonlót. Ilyenkor fémdetektorával felszerelkezve akár napokig is kutatott a homokban, legtöbbször sikerrel.
Langyos késő tavaszi vagy kora nyári este volt, sosem tudta pontosan definiálni az évszakok határait. Ilyenkor már turisták is egyre többen szálltak meg a városban. Ed szokásos esti körútján néhány centet talált és egy hímzett monogrammal ellátott csuklószorítót, amikor meglátta a csillanást a csatornafedéltől nem messze. Egy nyaklánc volt, rajta egy fényképes medállal. Tucatnyi ilyen fordult meg a városban naponta a járókelők nyakán.
A következő napokban megtoldotta sétáló köreit, bement hotelekbe és szállásadókhoz, vitte magával a medált és érdeklődött. Nem sokkal később pedig, amikor már beköszöntött a nyárközepi hőség, Ed egyszerűen eltűnt. Először a kisfiúnak tűnt fel, aki minden nap megkérte anyját, hogy álljanak meg néhány pillanatra a kávéház kirakatüvege előtt. Benézett, aztán csalódottan sétált tovább. Amikor az anyja firtatta a dolgot, csak annyit mondott, hogy eltűnt a városból egy mosoly.
Másoknak is feltűnt Ed hiánya, de először arra gondoltak, hogy biztosan egy felkérést kapott és néhány napra leutazott a tengerpartra. Aztán meg arra, hogy végül is ilyen előfordul, hogy valaki elköltözik anélkül, hogy nagy dobra verné. Meg aztán nem is ismerték igazán.
Sok év telt már el azóta, hogy Ed hiánya nem érződött többé hiánynak, ahogy a kávéház eltűnt betűi sem. Edward felnőtt. Időnként benézett a kávézóba és mindig oda ült le, ahová annak idején Ed is. Nem volt ebben tudatosság. Egyszerűen az a hely volt a legalkalmasabb arra, hogy az üvegen keresztül nézze a várost, amit egyszer majd elhagy. Italát szürcsölve fellapozta az aznapi újságot. A vezércikk egy férfiról szólt, aki felkutatott egy medálban látott fotó alapján egy nőt. Azóta boldogan élnek, közös fotó is készült róluk. A férfi elmondta az interjúban, hogy életében másodszor hagyott ott mindent egy álomért, ami ezúttal valóra vált. Hát itt van az eltűnt mosoly, gondolta Edward az újsággal a kezében és örömében nevetni kezdett.
216 Megtekintés 8 Perc
