A költő Garay szemébe sütött
a nap, de a bámész kémények mégis
vacogtak a házak tetején, Háry
Jánosra, az obsitosra várva, jöjjön,
s ölelje át most valamennyit, egytől
egyig, fáznak, akár a hideg kályha,
amit nincs mivel begyújtani a zord
tél idején, de most a Lánchíd alap-
kőletételekor mégiscsak forró
nyár van, ám a szívek fagyosak, fájók,
még Hárynak sem hisznek, nemhogy annak
az öntelt, tetszelgő József nádornak.
Aztán a nagy tömegben valaki, csak
úgy hátulról előre tolakodva,
hogy kezet foghasson Széchenyivel, meg-
löki Garayt, kizökkentve őt a
képzeletbeli kör középpontjából.
A harminc éves költő kikéri magának a
sértést, a bűnös lélek megfordul, s lám,
Tompa Mihályt látja maga mellett, a
tisztelt, nála öt évvel fiatalabb
rimaszombati titánt, akinek a
magasra feltartott kezében ott a
féltett, előbb vásárolt mézeskalács-
szív, amin tükör van, s amiben a bölcs
Garay János megpillantja magát,
a szitkozódót, s harminc éve Júdás
ezüstpénzeit juttatja eszébe.
Hirtelen sötét fellegek jelennek
meg a fejük fölött, mintha a csalfa,
vak remény űzne velük tréfát, de nincs
gond, kiizzadják magukból a napot.
Bikavér
Szekszárdi bikavérrel kínálja jó
barátját Garay János, Tompa csak
nézi, istenuccse, jobb a sima, kék
kadarkánál, mély színű bor, magasan
hordja fejét, akinek erre futja,
két liter után lealacsonyodik
a szent magyar anyaföldhöz, közelebb
érezve magához már a Teremtőt.
Szekszárd után Hernádlakon siratják
a vesztes forradalmat, vén egri bort
isznak, vörös az is, igaz szívből való,
majd Tompa Mihály, Garay legnagyobb
megrökönyödésére, bánatára
ekként ijesztgeti kebelbarátját,
meglásd, iszunk mi még egri bikavért,
s jobbnak találod azt a szekszárdinál.
